A toronyrobbantás és újjáépítés évfordulóján

Hetvenkét évvel ezelőtt, 1944. november 22-én délután félelmetes események színhelye volt Tököl. A faluban akkor már hetek óta folyt a tűzharc a magyar és német katonák, s az orosz, szovjet támadó hadsereg tagjai között. A helyzet gyakorta változott. Utcák, sarkok elfoglalása jelentette az előrenyomulók sikerét, visszaverésük pedig a reményt a helyieknek. Az Ercsinél átkelt szovjet hadsereg előtt a németek igyekeztek a hadi objektumnak minősülő, harcászati szempontból fontos épületeket megvédeni. Amikor az lehetetlenné vált, megsemmisíteni.

November 22-én reggel még folyt a szentmise Szabó Ferenc prelátus úr, s a ministránsai a harcok ellenére is kiszolgálták a szentségeket, amikor két német katona lépett a sekrestyébe, s a szentmise félbeszakítására szólította fel a plébános urat. Azonban a misét befejezték, a ministránsokat hazazavarták, így ők, s a hívek már a templomtól távol, biztonságban hallották a robbanást, robbantást. A németek felrobbantották a templomtornyot.

Hosszú évekig állt a csonka torony a háború mementójaként emlékeztetve a tökölieket a nehéz időszakra. Új idők jöttek, kezdetben még volt remény, hogy a megszállás ellenére számíthat az emberek véleménye, hogy tököliek intézhetik a falu dolgait. A remények gyorsan elszálltak. Egy erőszakos, vallásellenes kisebbség került a hatalomba, lett a szovjet, a kommunista hatalom szekértolója. Tököl szellemisége, lényegi elkötelezettsége hithez, nemzetiségi hagyományokhoz, magyarsághoz, a szülőföldhöz megmaradt, s mindig akadályt jelentett számukra. Régi képek tanúsítják a belső ellenállást, az „ezekkel nem” gondolkodás ellenállás jeleit. Látjuk a felrobbantott tornyot, a tető nélküli templomot, a szétlőtt régi iskolaépületet, s látjuk a méltóságteljesen hömpölygő körmenet több ezres sokaságát. Az egyházközség nem kapott segítséget, a hívek csak magukra számíthattak a helyreállítás feladataiban.

A közismerten vallásos életű tököli lakosság nem tudta elképzelni életét templom és harangszó nélkül. Az időskorú Szabó Ferenc prelátus-plébános elhalálozása után Pödör László lett a község plébánosa, aki a megmaradt egyetlen harangot faállványra helyeztette a templomkert sarkában és nagy lelkesedéssel azon fáradozott, hogy a templom felépüljön. Pödör László nevéhez fűződik a torony teljes felépítése és a harang toronyban való elhelyezése.

Előbb tető került a templom fölé, majd új oltárképet szenteltek fel, Feszty Masa Mária születését ábrázoló festményét. És megerősödött egy generáció, iparosok, szakmunkások, akik elhatározták, visszaépítik a tornyot. Kőműves mesterek segédekkel, segítőkkel az egyház vezetőinek, s a világi képviselő-testület támogatásával 1962 májusában megkezdték a munkát, s térítés nélkül, a közösségért végzett munkaként be is fejezték. Mai szemmel bizony hiányos munkavédelmi felszerelésekkel, bátorságot igénylő kőműves és ácsmunkát végeztek. Aminek befejező mozzanata volt a háború viszontagságait átvészelő nagy harang helyreemelése.

Az esemény óta eltelt több mint ötven év, a fiatalabb generációknak természetes, hogy áll a torony, helyreállították a szószéket, gyönyörködhetünk az oltárképben. Mindez Kurán Márk, Szeltner Lajos, Bagyó József és segítőik, Tomin János, Kudó Simon, Szilágyi György, Varsányi István, valamint Pödör és Dombi atyák, az adományozó hívek, szüleink, nagyszüleink elkötelezettségének, faluszeretetének, áldozatvállalásának köszönhető. Feladatunk volt a folytatás, amit a templombelső festése, felújítása jelentett. Városi támogatás és a hívek adománya tette szebbé a templomot, s most a városközpont rekonstrukciós programban a templom teljes külső felújítására, megszépítésére, s a környezet rendezésére is sor került. Kötelességünk az emlékezés, a köszönet kifejezése különösen most, hogy a toronyrobbantás évfordulójára emlékezünk.

Hoffman Pál