Tisztelt Gyászoló Gyülekezet!
Kedves Rokonok, Ismerősök és Barátok!

Tisztem szerint egy rövid szakmai ismertetőt, egy tömör összefoglalót szeretnék nyújtani – nyugodtan kimondhatom a szót – egy zseniális – barátunk nem kevésbé – zseniális – munkásságáról. A páratlan pálya, bár megszakadt, mégsem állítható, hogy hiányos lenne, mert ami megvalósult belőle, nem okoz bennünk csalódást, nem kelt bennünk hiányérzetet. Legfeljebb azon gondolkodhatunk el, mi lett volna akkor, ha az a tolószékben eltöltött hosszú 15 év nem következik be? Most mégis arra kényszerülünk, hogy beismerjük: halála nagy veszteség számunkra.

Somogyi György (1946) karcagi születésű volt, ám szülei révén, akik az egykori Csepel Autógyárban találtak maguknak munkát, gyerekkorától kezdve Szigetszentmiklóson élt. Édesapja tizenhárom éves korában elvitte őt a gyár képzőművész szakkörébe, ahol megismerkedett Kocsis László (1926–1972) festőművésszel, aki a tanítója és felfedezője, később atyai jó barátja, választott mestere és személyes példaképe lett.1 Többek között az ő nyitva hagyott, befejezetlen életműve irányította figyelmét a saját környezetére. Arra a Dél-Pest megyei településre és környékére, amely a Dunával határolt Csepel-szigeten helyezkedik el. Ez a tájék – a maga harasztos pusztáival, egykor volt léckerítéses, sövényes falusi kertjeivel, a szabálytalanul szabályos buckák és zsombékok, az emberképű fűzesek és a csalitos rétek-ligetek paradicsomi látványával, a szél fésülte, légörvény kócoltatta, eső hajlongatta fűszálak és nádasok képével, a bennük megbújó, puhára bélelt fészkek szívet dobogtató látványával, az ártér árkaiban és ingoványaiban nyíló virágok, a tócsaterítőkön úszkáló sziromminták színkombinációival, a természet anyaghalmazainak víziószerű variációival – megszülte Somogyi fantáziájának leginkább felülnézeti, mikroszkopikus jellegű, senki máséval össze nem téveszthető formajegyekben tobzódó stílusát és világképét. Azaz: a sziget és a szigetség; a fészek és a fészekség egyszerre lokális és univerzális természetű vizuális metaforáját. Vagy másképp fogalmazva: festészeti „insula-filozófiáját”.

Somogyi tehát, a pointillizmus aprólékos technikáját, Paul Klee területépítő finom színszövet felületeit, valamint a francia lírai absztrakció és informel festészet, illetve az amerikai absztrakt expresszionizmus szemléletét és módszereit egyaránt ötvöző „bioromantikus” képeinek – kis túlzással élve – madártávlatból szemlélt rétegeit, úgy növesztette, rakta, hordta, fűzte, sűrítette össze apró színszálkáiból, lapocskáiból és amorf vagy látszólag indoklás nélküli mértani pöttyeiből: ahogy a sáslevelek és nádszálak keresztezik egymást a nedvdús réteken és vízpartokon; ahogy a hegyesen ágaskodó fűcsomók kuszálódnak egy-egy zsombékban; ahogy itt-ott kikandikál hajzatukból egy-egy váratlan „tárgy”, egy-egy idegen „szempár”; ahogy a patak lerakja a homokos, kavicsos parton ágbogas hordalékait, uszadékait; ahogy a vadvizek madarai építgetik a különféle növényi rostok, állati tollpihék és prémpamacsok „talált tárgyaiból” és töredékeiből szövevényes fészkeiket.

Somogyi György festészetét egy szemkápráztatóan gyönyörű, ugyanakkor a mélytudat rétegeit, a természet jelenségeit és a kozmosz dimenzióit orfikus rendbe fogó, nagyszerű emberi teljesítményként kell értékelnünk. Akárhogy is nézzük a dolgot, művészete, festőfilozófiája, mintha Kocsis László félben maradt életművét végezte volna be. Mert „Gyuri” megfejtette az egykori kiváló pedagógus barátnak az alkotói magatartás iránt támasztott, megalkuvás nélküli szándékait és elvárásait. Megértette a művészeti, természeti és társadalmi közeg, környezet és eszköztár logikus és kérlelhetetlen kielemzésének a fontossághát, s meg az alkotáslélektan legfelsőbb parancsát, mely szerint „aki önmagát nem tartja fontosnak, hamarosan belepusztul”. S ezt a kiemelkedő teljesítményt különösen akkor tudjuk értékelni, ha tudomásul vesszük, hogy Somogyi György szervezetét 2006-ban, közvetlenül a hatvanadik születésnapja után, egy kezelhetetlennek tűnő betegség támadta meg. Akkor úgy tűnt, hogy egy súlyos agyvérzés miatt végleg búcsúznia kell a festészettől. A sors azonban adott számára némi haladékot – bár testi fogyatékával kénytelen volt együtt élni –, még 10-11 évig alkotni tudott. Mondhatni nagyon is friss, élettel teli, sallangok nélküli, tiszta, egyszerű minőségben, hogy aztán majdhogynem teljesen süketen és vakon, ecset nélkül, üres kézzel, befelé nézve lássa lehullani hajdanvolt üstököscsillagát.

Itt hagyott életműve mégis teljességgel és hiánytalanul (ránk) ragyog. Ezen belül, alul, kívül, felül minden más, csak szűkszavú lexikális adat.

Isten veled, Somogyi György! Te elrepültél, mi meg itt tartjuk a kezünkben fekete esernyődet, és felfelé nézve némán kémleljük a szigetszentmiklósi borongós eget…