Tisztelt Gyászoló Gyülekezet!
Kedves Rokonok, Ismerõsök és Barátok!

Tisztem szerint egy rövid szakmai ismertetõt, egy tömör összefoglalót szeretnék nyújtani – nyugodtan kimondhatom a szót – egy zseniális – barátunk nem kevésbé – zseniális – munkásságáról. A páratlan pálya, bár megszakadt, mégsem állítható, hogy hiányos lenne, mert ami megvalósult belõle, nem okoz bennünk csalódást, nem kelt bennünk hiányérzetet. Legfeljebb azon gondolkodhatunk el, mi lett volna akkor, ha az a tolószékben eltöltött hosszú 15 év nem következik be? Most mégis arra kényszerülünk, hogy beismerjük: halála nagy veszteség számunkra.

Somogyi György (1946) karcagi születésû volt, ám szülei révén, akik az egykori Csepel Autógyárban találtak maguknak munkát, gyerekkorától kezdve Szigetszentmiklóson élt. Édesapja tizenhárom éves korában elvitte õt a gyár képzõmûvész szakkörébe, ahol megismerkedett Kocsis László (1926–1972) festõmûvésszel, aki a tanítója és felfedezõje, késõbb atyai jó barátja, választott mestere és személyes példaképe lett.1 Többek között az õ nyitva hagyott, befejezetlen életmûve irányította figyelmét a saját környezetére. Arra a Dél-Pest megyei településre és környékére, amely a Dunával határolt Csepel-szigeten helyezkedik el. Ez a tájék – a maga harasztos pusztáival, egykor volt léckerítéses, sövényes falusi kertjeivel, a szabálytalanul szabályos buckák és zsombékok, az emberképû fûzesek és a csalitos rétek-ligetek paradicsomi látványával, a szél fésülte, légörvény kócoltatta, esõ hajlongatta fûszálak és nádasok képével, a bennük megbújó, puhára bélelt fészkek szívet dobogtató látványával, az ártér árkaiban és ingoványaiban nyíló virágok, a tócsaterítõkön úszkáló sziromminták színkombinációival, a természet anyaghalmazainak víziószerû variációival – megszülte Somogyi fantáziájának leginkább felülnézeti, mikroszkopikus jellegû, senki máséval össze nem téveszthetõ formajegyekben tobzódó stílusát és világképét. Azaz: a sziget és a szigetség; a fészek és a fészekség egyszerre lokális és univerzális természetû vizuális metaforáját. Vagy másképp fogalmazva: festészeti „insula-filozófiáját”.

Somogyi tehát, a pointillizmus aprólékos technikáját, Paul Klee területépítõ finom színszövet felületeit, valamint a francia lírai absztrakció és informel festészet, illetve az amerikai absztrakt expresszionizmus szemléletét és módszereit egyaránt ötvözõ „bioromantikus” képeinek – kis túlzással élve – madártávlatból szemlélt rétegeit, úgy növesztette, rakta, hordta, fûzte, sûrítette össze apró színszálkáiból, lapocskáiból és amorf vagy látszólag indoklás nélküli mértani pöttyeibõl: ahogy a sáslevelek és nádszálak keresztezik egymást a nedvdús réteken és vízpartokon; ahogy a hegyesen ágaskodó fûcsomók kuszálódnak egy-egy zsombékban; ahogy itt-ott kikandikál hajzatukból egy-egy váratlan „tárgy”, egy-egy idegen „szempár”; ahogy a patak lerakja a homokos, kavicsos parton ágbogas hordalékait, uszadékait; ahogy a vadvizek madarai építgetik a különféle növényi rostok, állati tollpihék és prémpamacsok „talált tárgyaiból” és töredékeibõl szövevényes fészkeiket.

Somogyi György festészetét egy szemkápráztatóan gyönyörû, ugyanakkor a mélytudat rétegeit, a természet jelenségeit és a kozmosz dimenzióit orfikus rendbe fogó, nagyszerû emberi teljesítményként kell értékelnünk. Akárhogy is nézzük a dolgot, mûvészete, festõfilozófiája, mintha Kocsis László félben maradt életmûvét végezte volna be. Mert „Gyuri” megfejtette az egykori kiváló pedagógus barátnak az alkotói magatartás iránt támasztott, megalkuvás nélküli szándékait és elvárásait. Megértette a mûvészeti, természeti és társadalmi közeg, környezet és eszköztár logikus és kérlelhetetlen kielemzésének a fontossághát, s meg az alkotáslélektan legfelsõbb parancsát, mely szerint „aki önmagát nem tartja fontosnak, hamarosan belepusztul”. S ezt a kiemelkedõ teljesítményt különösen akkor tudjuk értékelni, ha tudomásul vesszük, hogy Somogyi György szervezetét 2006-ban, közvetlenül a hatvanadik születésnapja után, egy kezelhetetlennek tûnõ betegség támadta meg. Akkor úgy tûnt, hogy egy súlyos agyvérzés miatt végleg búcsúznia kell a festészettõl. A sors azonban adott számára némi haladékot – bár testi fogyatékával kénytelen volt együtt élni –, még 10-11 évig alkotni tudott. Mondhatni nagyon is friss, élettel teli, sallangok nélküli, tiszta, egyszerû minõségben, hogy aztán majdhogynem teljesen süketen és vakon, ecset nélkül, üres kézzel, befelé nézve lássa lehullani hajdanvolt üstököscsillagát.

Itt hagyott életmûve mégis teljességgel és hiánytalanul (ránk) ragyog. Ezen belül, alul, kívül, felül minden más, csak szûkszavú lexikális adat.

Isten veled, Somogyi György! Te elrepültél, mi meg itt tartjuk a kezünkben fekete esernyõdet, és felfelé nézve némán kémleljük a szigetszentmiklósi borongós eget…