Szilágyi István, Szacsa tizennégy éven át egyetlen bajnokit sem hagyott ki

Az eposzi állandó jelzők Homérosz óta ismeretesek, a trójai háború két hősét például a gyorslábú Akhilleuszként és a sisakrázó Hektorként tiszteljük. „Szacsát” pedig világválogatottként, mert a Ferencváros klasszis beállósára ezt az állandósult szókapcsolatot ragasztották rá: a világválogatott Szilágyi István. Aktuális Fradi-legendánk a magyar válogatottban természetesen jóval többször, 231-szer szerepelt, ami pedig talán egyedülálló rekordja: 1969-től 1983-ig egyetlen bajnoki mérkőzésről sem hiányzott.
Férfi kézilabdában a beállóst szakadatlanul ütik, verik; miként lehetséges, hogy tizennégy év alatt egyetlen bajnokit sem kellett kihagynia sérülés vagy akár csak megfázás miatt?
Szilágyi István: Én ezt így nem is tartottam számon, szegény, megboldogult krónikásunk, Nagy Béla mondta egyszer, hogy utánanézett, és szenzáció, hogy 1969 és 1983 között minden bajnokin játszottam. Pedig voltam sérült is, nyilván beteg is, de egyik sem annyira, hogy amiatt meccset mulasszak.

A Népligetben valóban máig legenda a Szilágyi István név és a Szacsa becenév, és mindkettőhöz hozzátapadt a világválogatott titulus. Az Ön értékrendjében is ennyire fontos e megtiszteltetés?

Sz.I: Igen, tényleg óriási élményt jelentett a két világválogatottságom. Manapság már mindenféle búcsúmeccsre kiállítanak egy ilyen csapatot, de akkor nagyon komoly rangja volt, hogy az 1976-os montreali olimpia után a nemzetközi szövetség és az erre felkért edzők döntése alapján engem is meghívtak. Magyarországról Kovács Petivel mentünk, olyan társakkal játszottunk együtt mint a lengyel Klempel, a jugoszláv Krivakopics, a román válogatott, de egyébként magyar Birtalan, Stinga. A dortmundi mérkőzést sajnálatos céllal, Deckarm gyógykezelésére (a német klasszis tatabányai kupamérkőzésen szenvedett maradandó sérülést, hosszú hónapokig kómában volt), a másik találkozót Svédországban a svéd szövetség megalakulásának 50. évfordulójára rendezték.

Nemcsak világválogatott, hanem VB-érmes is lehetett volna, az én emlékeimben legalábbis úgy él, hogy gyerekként 1978-ban és ’82-ben is dobogóra vártam a csapatot, aztán két elképesztő balszerencsével a legjobb nyolc közé sem jutott be. Önök mennyire tartották esélyesnek magukat?

Sz.I: Nagyon is. Az előkészületi tornákon végigvertük a világot, 1978-ban Bécsben például tíz körüli különbséggel győztük le a németeket, ezért el sem akartuk hinni, hogy övék lett a vb-arany. Kiváló játékosokból álló, nagyszerű, egységes csapatunk volt, rengeteget dolgoztunk, úgy éreztük, bárkit meg tudunk verni, mindig nagyon vérmes reményekkel kezdtünk. Aztán a végén valamiért nem sikerült, és ez borzasztó volt. Háromszor is a románokon múlott, hogy nem értünk el nagy eredményt, az 1978-as, időn túl esett, mégis megadott góljuk volt egyértelműen a legsúlyosabb igazságtalanság. Előttünk jártak sportdiplomáciában, de ettől még biztosan mi is elkövettük a magunk hibáit, például a formaidőzítés terén. Vagy 1982-ben azzal, hogy a jugoszlávoktól megint az utolsó másodpercben kaptunk gólt – pedig Elezovics lövése nem volt túl erős, de Bartalos Béla ahelyett, hogy kiütötte volna, két kézzel akarta megfogni, hogy máris megkezdhessük au ünneplést – az olimpián pedig a lengyelek ellen vezettünk hat góllal, amikor érthetetlenül elkezdtünk kapkodni. Alapjában a jelenben élő, a jövőre gondoló ember vagyok, de ezek a mérkőzések sokszor előjönnek, álmodom is velük.

Beszéljünk szebb álmokról, az 1970-es évek Ferencvárosáról! Ön is olyan idillként élte meg az akkori időket a Fradiban mint a kortársai?

Sz.I: Máshogyan nem is lehetett, szenzációs volt. Az a klubélet, az a légkör ma már elírhatatlan, megmagyarázhatatlan. Gyerekkorunktól belénk vésődött a Fradi szeretete, ami hatalmas pluszt adott a játékban is, ezt soha máshol nem tapasztaltam. A futballisták közül a Nyilasi, Ebedli féle generációval fociztunk és kézilabdáztunk egymás ellen, a pólósokkal, Kásással, Gerendással vagy a birkózó Balla Józsival is nagyon összebarátkoztunk, hétfőnként rendszeresen klubestet tartottunk. Albert Flórián születésnapi meghívója önmagában csodálatos emlék, Flóri egyébként is rendszeresen kijárt a meccseinkre, mert Magdi lánya ügyes kézilabdás volt. A kézilabdás összetartásra pedig jellemző volt, hogy a mai napig minden évben találkozunk, a legidősebb generációtól kezdve mindenki fontosnak tartja, hogy eljöjjön, ha csak tud.

Gondolom, a Fradi-szellem tartotta a Népligetben, mert a képességei alapján bárhová mehetett volna, például az 1982-ben BEK-győztes Honvédba is. Soha nem bánta meg, hogy maradt?

Sz.I: Nem, bár valóban ez az egyetlen ami bánt, hogy a Honvéddal BEK-et nyerhettem volna. Hívtak is, nagyon jó ajánlatot kaptam, nehéz volt rá nemet mondani, de egyszerűen nem tudtam elmenni a Fradiból. Természetesen fel sem vetődött, hogy hasonló feltételekkel marasztaltak volna, de leültem a haverokkal beszélgetni, és egyetértettünk abban, hogy maradni kell. Ráadásul egyre inkább fejlődött az utánpótlás, olyan tehetségek nőttek fel mint Szabadits, Fodor, Tenke. Nagyon jó csapat alakult ki, mindenre képes is lett volna, ha megkapja a szükséges támogatást, megvan a hátország. A bajnokságban a második helyig jutottunk, emellett két MNK-döntőnket is elcsalták, így, ahogy mondom, elcsalták, ez borzasztó emlék.

Aztán egyszer mégis csak elment, előbb Debrecenbe, később Ausztriába, ahol majd három évtizedet töltött. Valóban megsértődött a Fradira?

Sz.I: Nem a Fradira, inkább azokra a vezetőkre, akik nem is igazán akarták, hogy komoly, erős szakosztályunk legyen. Még a lehetséges erősítések után is mi, játékosok jártunk, aztán harminckét éves koromban nagyszerű szerződést kínált a Debrecen, miközben a Ferencvárosnál már a sportállásomat sem tudták biztosítani, így a cserék többet kerestek, mint én. Gondolnom kellett a jövőmre, Debrecenben ráadásul bajnokcsapatot akartak összehozni Kovács Petivel, Őri Petivel. Végül csak én mentem, de nem bántam meg. Pedig akkor már a Fradiban is mindent megígértek, mondtam is magamban, eddig én voltam a hülye. Szegény Horváth Pistának, a régi edzőnknek rosszul is esett, amikor kicsit túlozva kijelentettem, hogy Debrecenben fél szezon alatt többet kerestem, mint a Fradiban tizenhét év alatt.

Ausztriában aztán eltűnt a szemünk elől, de az Ön szeme elől mennyire túnt el ott a Ferencváros? Kijárt például az 1990-es években késhegyre menő Hypo-FTC női kupacsatákra?

Sz.I.: Ausztriában is szurkoltam a Fradinak, amikor tudtam, elmentem a meccseire is, főleg hogy Németh András lett a vezetőedző, akivel állandó telefonkapcsolatot tartottam.

Viktor fia pedig osztrák válogatott kézilabdás lett, igazi klasszis, akinek a vezérletével és hat góljával Ausztria az idén januári, dániai EB-n 25-24-re legyőzte Magyarországot. Az ilyen helyzeteket hogyan éli meg?

Sz.I: Nehezen. Nagyon szerettem volna, hogy Viktor egyszer magyar válogatott legyen, amikor bontogatni kezdte a szárnyait, az osztrák ifi válogatottba már hívták, de én nem engedtem, mert reménykedtem, hogy otthonról is keresik majd. Beszéltem is Buday Ferivel, az utánpótlás kapitánnyal, aki azt mondta,Viktornak haza kell jönnie edzőtáborokba is, másképp nem megy. Mivel az osztrák gimnáziumot ennyi időre nem hagyhatta ott, eldőlt a sorsa. Hatéves volt, amikor kikerültünk, őt minden Ausztriába köti, de történjék akármi, magyarnak tartja magát, annak is neveltük.

Ön viszont huszonnyolc év után hazatért. Mi szülte az elhatározást, és miért éppen most?

Sz.I.: A feleségem is, én is mindig haza készültünk. Ezért először csak hároméves szerződést kötöttem, mint játékos edző, aztán mindig egyre jobban alakultak a dolgaim, nagyon megbecsültek, így maradtam kinn huszonnyolc évet. De az itthoni lakásunkat, házunkat mindig megtartottuk, aztán egyszer csak a hétvégi meccsek, a stressz miatt úgy éreztem, elég volt a profi kézilabdából. A másik fiam Dabasra került, mint német-testnevelés szakos tanár, ott kézilabdázott, ma pedig ő az edző. Dabason épített házat, mi pedig tőle 200 méterre költöztünk. Utánpótlás szakmai vezetőként segítek a fiamnak, örülök, hogy minden elfogultság nélkül jó edző vált belőle, az pedig, hogy Dabas otthont adhat a nemzeti kézilabda akadémia kihelyezett tagozatának, rettenetesen motivál.

Már csak a Fradi férfi kézilabdát kellene feltámasztani valahogyan. Vagy érjük be a régi klubszellemet még leginkább megidéző női csapattal?

Sz.I: Németh Andrást már említettem, de Elek Gabi apukájával, Gyulával is nagyon jó barátságban voltam, örülök, hogy ilyen Fradi kötődésű edzőket termelt ki ez a közeg. Ezt a szemléletet, hagyományt ők belenevelik a játékosokba. A fiú csapat ettől még nagyon hiányzik. Amikor a közelmúltban a harmadik helyért játszott, még éjszaka is autóba ültem, és hazajöttem, pedig az már nem is volt igazi Fradi, hanem FTC-PLER.

Az emberek döntő többsége számára az otthon egyetlen, biztos pontot jelent. Ha ön hallja ezt a szót, mi ugrik be róla: Tököl, a Ferencváros, Ausztria vagy már Dabas?

Sz.I: Egyértelműen tökölinek tartom magam, hiszen ott születtem, és Fradistának, mert ott lettem az aki vagyok.
Tököl díszpolgára történetesen természetesen a kisvárosban lett, és a megtisztelő címet Hoffman Pál polgármester, az egykor ugyancsak válogatott Fradi-kapus nyújtotta át Önnek. Volt valami a tököli levegőben, hogy ilyen klasszisokat nevelt?

Sz.I: Szenzációs volt a közeg, az egész sportágnak óriási volt a bázisa. Rengeteg gyerek kézilabdázott, baráti, családi jelleggel, nem kellett az edzőnek senkit nógatni, a szabadtéri, fekete salakos pályán is mindenki mindig ott volt időben. Örökre belénk ívódott a sport, a sportág szeretete.

Dabason is érezhető még valami ebből a milliőből, a város a Fradi kézilabdás lányainak második otthona lett. A Zöld és fehér májusi számának lapzártája után itt rendezték meg a Magyar Kupa négyes döntőjét is. Amikor az olvasók e sorokat nézik, már ismert a végeredmény, én még ezt megelőzően kérdezem: fogadjuk el realitásként, hogy a Győri Audi Eto egyértelmű favorit, vagy azért szabad kicsit álmodozni?

Sz.I: Szabad, és ez nem is álmodozás, mert a lányok a bajnokság elején már meglepték, legyőzték a Győrt. Látok esélyt rá, hogy nagyobb önbizalommal, a szeptemberihez hasonló kapusteljesítménnyel és védekezéssel meglepetés szülessen. Nincs veszítenivalónk.

Szöveg: Ballai Attila